Géza Bácsi velem szemben ül, hatvanas, rövid ősz hajú bácsika. Könyvelőként dolgozik a cégnél, három harmincas nővel, szóval picit el van nyomva. Halkszavú, jólfésült, hózentrógeros, igazi tutyimutyi jelenség.

Úgy tűnik, egy darabig itt fogok ülni, ígyhát bemutatkoztunk, Helló Hóvarjú, tenksz ájm fájn, endjú.

Mikor megtudta, hogy én is számokkal fogok itt dolgozni, rögtön úgy érezte, mi szoros kollegák leszünk, így rögtön közeli barátjává fogadott.  Már 5 perce beszéltünk, próbáltam visszatemetkezni a munkámba, de ő percenként újrakezdett valamit. Aminek nincs mondanivalója. Ami nem érdekel. Ami nem tartozik rám.

Hamar kideritette, hogy motorral fogok bejárni dolgozni, innentől furcsán csillogott a szeme. Ő is sokat motorozott, el is sorolta élete összes motorjat. Másnap reggel izgatott félmosollyal tolt elém két fotót, kb 10 évvel ezelőttről, amelyek Őt ábrázolták egy nagy piros motorral, talpig bőrben. Ekkor elindult a túra a francia és olasz alpokban című mese, amit átéléssel és kiemelkedően magas nosztalgiafaktorral mesélt, én pedig a világon semmit nem tudtam hozzászólni, csak elismerően bólogatni. Azok voltak ám a szép idők..

Tegnap motorosújsággal indított, hogy nézegessem csak, melyik lesz a következő Vasam. Egy oldalon kb 30 motor 1x1,5 cm-es fotója, mellette a nevük. Hát apám, ebből ne tudnék választani?

Értem én, hogy kedves akar lenni, értem én, hogy eddig ezeket nem tudta senkivel sem megosztani, meg hogy elfér a levegőben, de akkor sem szeretek buta mosollyal bólgatni.